4. Fejezet: A szomszéd fiú

  Nem akartam, hogy átjöjjenek a szomszédok, de nem rajtam múlott. Kiderült, hogy a szembe szomszédok jöttek. Mr. és Mrs. Harlan, és jött volna a fiúk is csak neki el kellett menni. A vacsora jó hangulatban telt, de én nem szóltam semmit csak megvacsoráztam és felmentem a szobámba azzal, hogy készülök a holnapra. Ez annyiból állt, hogy lefürödtem és befeküdtem az ágyba. Aludni még nem tudtam ezért úgy döntöttem, hogy kicsit kinézek az utcára. Kihalt volt. New Yorkban ez nem történt meg soha.

 Visszafeküdtem az ágyba, az az érzésem volt mintha figyelnének. Megpróbáltam aludni, és sikerül is, bár kétszer felébredtem. Reggel fél hétkor keltem fel, de ez még korai volt. Szépen lassan felöltöztem, kivasaltam a hajam, és most jól is sikerült, fogat mostam, majd elindultam. Mindeközben olyan érzésem volt mintha állandóan figyeltek volna. Az iskolában bevittem a papírokat, és megkaptam az órarendet és egy térképet, hogy tudjam, hol lesznek az óráim. Első órám matek, az emeleten. Ide sokkal kevesebben járnak, mint New Yorkban.

 A terem előtt megálltam. Vettem egy nagy levegőt majd bementem. Nem néztem körbe, de nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, mindenki engem néz. Azonnal kinéztem magamnak egy üres padot és leültem. Most néztem körül. Már nem figyeltek olyan sokan, csak egy páran. Egy lány odajött:

- Szia. Nicki vagyok. Most költöztettek ide, igaz?

- Öhm... szia. Lisa vagyok. Igen. – És jöhetnek az unalmas kérdések…

Mire kérdezhetett volna valamit már becsengettek. Mindenki beült a helyére. Megnyugodtam, mellettem a hely üres maradt. Mielőtt jött a tanár egy fiú lépett be, majd leült mellém. Ekkor lépett be a tanár.

- Jó reggelt. Üdvözöljünk - jaj, ne… be kell mutatkoznom. – az új osztálytársunkat!- felém intett, amire mindenki ide figyelt. – Majd a szünetben megismerkedtek vele, most térjünk vissza az anyaghoz.

  Többször nem néztek rám, bár a padtársam végig nézett, aminek nem örültem. A tananyag nem érdekelt, már tanultam az előző iskolámban, és tudtam is. Az óra felénél a szomszédom egy papírdarabot adott. Na, ne most levelezni akar? Ez olyan ósdi vagy nem is tudom mi. Kihajtottam és elolvastam: „Bocs, hogy ideültem, de nem láttam más helyett ilyen gyorsan. A nevem Austin, és a szembe szomszédotok vagyok. Azért írtam nem pedig mondtam, mert ennél a tanárnál nem lehet beszélgetni… Igazság szerinte levelezni sem.” Most akkor írjak vissza? Döntöttem, írok, hiszen ezt akarja. „Semmi baj. Az én nevem Lisa.” Odaadtam a papírt és megfigyeltem, hogyan is néz ki, miközben olvassa a levelet. Fekete haja van, és vasalt. Magasabbnak tűnt, mint én.

  A levélre nem írt vissza, csak eltette és rám mosolygott. Az óra nagy része azzal telt, hogy engem méregetett, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok. Gondoltam, hogy óra után vele leszek, így nem kell mindenkinek bemutatkoznom és vágni a jó pofákat. Így mikor kicsengettek és kiértünk az osztályból oda mentem hozzá.

- Szeretnék kérdezni valamit. Nem baj, ha veled megyek, hogy ne kelljen mindenkivel barátkoznom- itt egy furcsa arcot vágtam-, és állandóan ismételgetnem magam?

- Nem, csak nyugodtan.

Így mentünk ketten a következő órákra, és a szünetekre. Az utolsó óra Fizika volt. Ott is egymás mellé ültünk, mint ahogy a többi órán is. Nem beszélgettünk semmiről. Fizikán oda súgtam neki:

- Köszi, hogy segítettél!

- Szívesen. Te is megtetted volna. Nem szeretek új emberekkel találkozni, nincsenek is barátaim. Pontosabban egy barátom van, aki igazából csak haver. – közölte érzelemmentesen. – Ő az ott elől a piros pólóban.

Elől ül egy nagydarab, vörös hajú, magas fiú.

- Nekem egy barátnőm volt. Még New York-ban laktam. Összevesztünk az utolsó nap mikor ott voltam. – Kicsit szomorkásan mondtam, amire felnézett.

- Hiányzik?

- Nem. Nem voltunk olyan jóban. Szerintem csak azért kellettem neki, mert amikor a flancos barátnői nem értek rá akkor velem is el tudott menni plázába. – ezen egy kicsit meglepődött, de nem mondott semmit. Az óra többi részén figyeltünk a tananyagra. Amikor fizikáról is kicsengettek, akkor összeszedtem a cuccomat és elindultam hazafelé.

A kapuban észrevettem, hogy Austin jön mellettem. Kérdően néztem rá.

- Ha már szomszédok vagyunk, akkor mennyünk együtt. – mosolyra húzódott a szája, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Jól van. Nem halok bele.

Hazafelé nem beszélgetünk csak félúton kezdett kérdezősködni.

- Szóval New Yorkban laktál. Ez most nem furcsa egy kicsit neked? – mutatott körbe.

- De nagyon. Szeretem New Yorkot. Nem akartam elköltözni, csak a szüleim kényszerítettek rá. Nem tudom miért, de én nem szeretem a szüleimet. Nem utálom őket meg semmi bajom velük, mert jó fejek, de valahogy nem tudok rájuk úgy gondolni, mint szülőkre. – Ez volt a leghosszabb monológom a mai nap folyamán. Meglepődtem, hogy ezt így elmondtam neki, miközben senkinek nem mondtam még.

- Én is így vagyok velük. – Ezen meglepődtem. Nem szoktam olyan emberekkel találkozni, akik ugyan úgy nem bírják a szüleiket. – Gyakran szoktam velük veszekedni.

- Nekem nincs lehetőségem velük veszekedni. –kérdően nézett rám így elkezdtem folytatni- Soha nincsenek otthon. Apa vagy a kórházban van- most már a rendelőben- vagy anyánál a vendéglőben. Sosem szoktunk beszélgetni, gyakorlatilag csak aludni jönnek haza. –Kicsit mérgesen, és dühösen is mondtam, de ezt jól tudtam leplezni.

Az út további részén már nem beszélgetünk. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk esve. Jobban meg tudtam nézni, úgy néz ki mintha depressziós lenne. Ezért nem barátkoznak vele? Vagy csak nem akarja, hogy barátkozzanak vele. De miért nem akarja, hogy barátkozzanak vele?

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért nem akarod, hogy barátkozzanak veled?- Nem néztem fel rá, mert nem mertem. – Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz.

- De válaszolok. Igazából még sosem gondoltam arra, hogy rendesen „barátkozzak” mint mások, de úgy érzem, hogy nincs barátokra szükségem. Ha meg lenne úgy is átverne, mint ahogy régebben is volt.

- Értem. Valahogy én is így vagyok ezzel.

Hazaértünk és nem akartam elbúcsúzni, de muszáj. Évek óta most érzem úgy, hogy lehetne egy barátom.

  Mikor bementem, egyből a szobámba mentem. Tudtam, hogy nincsenek itthon a szüleim, mint mindig. Nem voltam éhes sem, így el kezdtem írni a házimat. Végig az az érzés követett, hogy néz valaki. Odamentem az ágyamhoz és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy Austin hirtelen lefekszik egy ágyra. Szóval az ő szobája van „szembe” az enyémmel. Öntudatlanul el kellett mosolyognom. Nem láttam be az egész szobát, csak az ágyat és őt. Fogtam egy nagyobb területű papírt és ráírtam, nagy látható betűkkel: „HOLNAP MEGYÜNK EGYÜTT ISKOLÁBA? „ Meglátta és keresett ő is egy papírt. „ Igen, hívj fel reggel!” És a telefon számát is leírta. Beírtam a telefonomba és egyből tárcsáztam, kicsöngött és mutatta, hogy jó. Letettem és folytattam a házimat. Öt órakor végeztem és mentem vacsorázni. A szüleim nem voltak otthon így mindent nyugodtan tudtam csinálni. Vacsora után még TV-ztem is egy kicsit, majd mentem fürdeni. Miután kész voltam felmentem a szobámba és beültem az ablak elé.

---

Oldal: Sana írása. 4. Fejezet
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2024 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat