13. Fejezet

   Hallottam, ahogy becsukódott a bejárati ajtó és az ahogy Emma elhajt a kocsijával. Több sem kellett nekem; felugrottam a földről és lerohantam a földszintre. Levegőért kapkodva elkaptam Gerard karját, elkezdtem a dolgozó felé rángatni, mielőtt még Mikey báármit is mondhatott volna neki.

Becsuktam magam mögött az ajtót, Gee-t pedig leültettem apa nagy, méltóságteljes karosszékébe és elé álltam. Szemeimmel megkerestem az övéit és először csak szavak nélkül próbáltam elmondani neki azt, hogy az a kígyó átveri. Majd vettem hatalmas lélegzetet és belekezdtem a mondókámba.

-         Gerard... Mondanom kell valamit...

-         Történt valami? - Aggodalmasan nézett rám. Valószínűleg nagyon komoly arcot vághattam.

-         I-igen... Tudod ma, ahogy a plázában voltunk Cherry-vel összefutottunk Emmával... Jobban mondva hallottam, amint rólad beszél az egyik barátnőjével... - Gerard mély lélegzetet vett. Szerintem sejtette, hogy mit akarok mondani.

-         Szóval tudod? Kérlek ne mond el senkinek! Szeretnénk, ha meglepetés lenne. - „Mi van?"

-         Szerintem mi nem ugyan arról beszélünk...

-         Miért te miről? - Nézett rám csodálkozva.

-         Inkább te mond el....

-         Hát... öhm... Én arról, hogy nemsokára apa leszek... - „HOGY MI A JÓ BÜDÖS FRANCRÓL?!" Kissebfajta infarktust kaptam...

-         H-hogy m-mi?

-         Én is meglepődtem rajta... De azért jött át, hogy közölje a hírt... Várjunk csak; ha te nem ezt akartad mondani, akkor mit?

-         S-semmi f-fontosat... Huhh... De ez most kicsit lesokkolt... Mindog azt mindtad, hogy nem akarsz gyereket, erre most...

-         Tudom, de így már másként gondolom. Lehet, hogy hülyén hangzik, de elképesztően jó érzés az tudat, hogy az általad szeretet nő a gyermekedet hordja a szíve alatt... - Megcsóválta a fejét. - Na tessék! Itt ömlengek neked, meg hasonlók... Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen nyálgép leszek. Főleg azt nem, hogy valaha is apa lesz belőlem. - Megszólalni sem tudtam. Legszívesebben kerestem volna egy ásót és elhantoltam volna magam a virágoskertbe, a rózsabokrok tövébe...

-         E-ez remek... - Hebegtem.

-         Ugye bízhatok benned és nem mondod el senkinek?

-         Pe-persze...

-         Aranyos kiscsaj vagy. Tudsz róla? - Mellém lépett, átkarolt az egyik karjával és megcirógatta a hátam a gerincem vonalánál. Majd választ sem várva otthagyott a szobában.

Leszegtem a fejem és csoszogva elindultam Mike szobája felé. Kopogás nélkül bementem és leültem az egyik fotelbe, miközben cseppet sem zavartattam magam azon, hogy majdnem szívrohamot kapott szegény Mikey.

Mikor már egy kicsit megnyugodott, odasétált elém, letérdelt és belekapaszkodott a térdeimbe. Bánatos kiskutya szemei engem mustráltak a fekete-fehér szemüveg mögül.

-         Elmondta, igaz?

-         El...

-         Sajnálom... El tudom képzelni, hogy most milyen rosszul érzed magad.

-         Nem, fogalmad sincs róla, hogy mit érzek... Még sejteni sem sejtheted, hogy most milyen dühös vagyok. Azt a haragot am most uralja a testem szavakkal nem lehet kifejezni...

-         Hel, nyugodj bele... Valószínűleg csak félre hallottál valamit. Szerintem, ha csak kihasználni akarná Gee-t akkor ügyelt volna arra, hogy ne essen teherbe...

-         Szerintem itt valami átverés van a háttérben. - Szakítottam félbe Mikey-t mivel jóformán azt sem hallottam, hogy mit mond. - Biztos, hogy nem értettem fel semmit... Vagy mástól terhes vagy az egész csak kamu... - Megragadta a vállaim.

-         Helena, fogd fel, hogy vége! Gerard most már biztos, hogy nem lesz veled! - Szavai keményen és ridegen csengtek a fülemben. De a legrosszabb az volt, hogy úgy éreztem igaza van. Felálltam és kiviharoztam a szobából. Megakartam szűnni létezni, vagy legalább is láthatatlanná akartam válni egy rövid időre.

Nagy léptekkel haladtam a hátsó ajtó felé, ami a kertre nyílott. Kiérve lekuporodtam a rózsafák tövébe és mélyen magamba szívtam a virágok édeskés illatát, mely egy rövid időre jólesően elszédített. Nem messze a fáktól volt egy kis magnólia bokor. A kedvenc virágom. Közelebb csúsztam hozzá és letéptem egy virágot, ügyelve arra, hogy ne okozzak kárt, az azt körbevevő bimbókban.  

Az agyam kattogott, berregett, a gondolataim ide-oda cikáztak. Nem tudtam és nem is akartam beletörődni abba, hogy elvesztettem Gee-t. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de összegyűjtöttem az összes erőm és sikeresen harcba szálltam az előtörni vágyó könnycseppekkel.

Kapart a torkom és égett a szemem, de győztem. Sikeresen leküzdöttem saját gyengeségem. Felálltam és elindultam a szobám felé, miközben már azon agyaltam, hogyan tudnám kideríteni az igazságot.

Cherry az íróasztalunknál ült és valamit firkálgatott, mikor a szobába értem. Becsuktam az ajtót magam után és odaléptem barátnőm mellé.

-         Fogadott testvérek vagyunk, igaz? - Kérdeztem tőle mély, szinte már vészjósló hangon.

-         Igen. Miért?

-         Szóval, ha valami nagyon rossz dolgot terveznék akkor is mellettem állnál?

-         Ez alatt mit értesz? - Egyre rémültebbnek tűnt.

-         Mondjuk emberölést...

-         UGYE MOST CSAK VICCELSZ?! - „Nem, teljesen komolyan gondolom... Kár, hogy törvénybe ütköző a gyilkosság..."

-         Nem... - Adtam végül a választ. - De segítened kell lebuktatni Emmát.

-         De az Mikey megoldja, nem?

-         Nem, mert... - Megígértem, hogy nem mondom el senkinek - csak nem... De meg kell ígérned, hogy a cinkosom leszel bármit is teszek! - Kérlelőn néztem rá. Ami be is vélt, mivel rábólintott a dologra, bár szemeiben láttam egy kis bizonytalanságot.

Rövid ideig még álltam mellette és néztem aggodalmas tekinteté, majd elköszönésként megsimítottam a vállát és elindultam megkeresni apát.

A nappaliból zene szűrődött ki. Aztán csend és ideges káromkodás Ray szájából.

   - Picsába! Sehogy sem akar az igazi lenni...

   - Nyugi! - Csitította apa. - Majd összehozzuk valahogy az új albumot... - A hanga gyenge volt  és elcsukló, majd fájdalmas köhögés szabadult ki a torkából. „Mostanában elég beteges..." Közelebb mentem a szobához és megálltam a boltív alatt. Onnan figyeltem csendben a történéseket. De végül nem bírtam tovább és odasétáltam apa mellé és megtámasztottam az egyik kezemmel a hátát. De akkor megpillantottam valamit... Valami ijesztőt... VÉRT!!! Vért apának azon a kezén amelyikkel eltakarta a száját.

Szinte sokkot kaptam és hisztérikus hangon üvöltöttem Kellynek.

Kelly a konyhából rohant hozzánk, egy pillanatra ő is ledöbbent, de szinte rögtön magához is tért, megragadta apát a karjánál fogva, kivezette az utcára és beültette maga mellé az autóba.

-         Én is menni akarok! - Mondtam elhaló hangon és beültem a hátsó ülésre.

Elindultunk a korház felé. Körülbelül 20 km/h száguldottunk a korház felé. Egész úton meg sem mertem szólalni. Feszült voltam és ideges.  

A korházba érve Kelly a recepcióhoz ment és hívatta Dr. Silvert az onkológiáról... „Onkoógia... Istenem... Add, hogy ne az legyen a baj, amire gondolok!"

Egy nővér jött tolókocsival és apát felvitték a harmadik emeletre, de én nem mehettem vele. Kelly ott maradt velem.

-         Kelly... Mi a baja apunak? - Kérdeztem, de valójában nem akartam tudni a választ.

-         Kincsem... - Felém fordult és gyengéden megfogta vállam. - Apukád... apukád rákos...Tüdőrákja van. - A nehezen felépített belső világom elpusztult. Minden, amiben bíztam és hittem megszűnt létezni... Nem bírtam tovább tartani magam, elkezdtem zokogni.

-         M-mióta tudjátok...?

-         2 hónapja... De nem akartunk szólni, mert azt mondták az orvosok, hogy műthető...

-         És szerintetek nem jöttem volna rá...?

-         De igen, a műtét előtt mondtuk volna el.

-         És miért nem műtötték meg eddig?

-         Mert először végig kell csinálnia egy másfél hónapos kemoterápiás kezelést, hogy a daganat kicsit „össze mennyen"... - Akkor már ő is sírt. - De most... most nem tudom mi történik... - Egy nővér közelített felénk.

-         Kelly, most bemehettek Mr. Schechter.

-         Rendben, köszönöm, hogy szóltál Mary. - A nővér csak mosolyogva bólintott, majd elment.

Fellifteztünk a harmadikra. Azalatt az idő alatt erőt vettünk magunkon. Besétáltunk a kórterembe, ahol apu feküdt infúzióra kötve, oxigén maszkkal az arcán. Mikor meglátott minket felült az ágyon és halványan ránk mosolygott.

-         Hogy érzed magad? - Kérdeztem.

-         Jól... Ne aggódj miattam...

-         Apu miért nem mondtad el, hogy beteg vagy?

-         Nem akartam, hogy aggódj... - Bejött a szobába egy orvos.

-         Jó napot! - Köszönt Kelly. - Milyen híreid vannak doktorúr?

-         Sajnos rossz hírem van... - Levegőt sem mertem venni. - A szervezete sajnos egyre rosszabbul viseli a kemoterápiát. - Mondta apa felé fordulva.

-         Hogyhogy? A hajam sem hullott ki és betartottam az étrendet is...

-         Ez nem jelent semmit. A haja a terápia vége felé kezdett volna kihullani... De visszatérve a témához; a tüdeje kezd összeomlani... Minél előbb el kell végezni a már megbeszélt beavatkozást.

-         És pontosan mikor? - Kérdezte apa. Látszott rajta, hogy félt.

-         Hamarosan vért veszünk öntől és, ha jók lesznek az eredmények, akkor már holnap sort kerítenénk a műtétre. - Rám nézett. - Megkérhetném, hogy távozzon a szobából? Ez a dolgok nem valók gyerek fülnek... - Nem igazán akartam kimenni, de egy „nővérke" -aki nem tudom mikor érkezett - finomam kitessékelt. Próbáltam ellenkezni, de esélyem sem volt azzal a kétajtós szekrénnyel szemben. Becsukta az orrom előtt az ajtót és ezzel teljesen sikerült elzárni aputól és Kellytől. Leguggoltam az ajtó mellé és a fülemet nekitapasztottam. Úgy hallgattam végig a beszélgetést.

-         Sajnos van még egy rossz hírem... - Kezdte Dr. Silver. - Mivel még nem sikerült elérnünk a kívánt zsugorodási méretet, nagyobb a kockázat a tumor eltávolítása közben.

-         Pontosan mekkora? - Kérdezte Kelly elcsukló hangon.

-         Akkor el is vesztheti a beteg tüdőlebenyét... - A szívem egy pillanatra elfelejtett verni.

A kortelem előtt volt pár szék. Leültem az egyikre és onnan vártam, hogy kijöjjön Kelly is mondjon valamit... Bármit... Csak azt ne, hogy ez mind igaz, minden amit, átélt az elmúlt két és fél órában... De nem így történt... Amikor kijött a kórteremből, nem mondott semmit. Hazavitt, összepakolt apának pár dolgot, beszélt Cherry-vel és a fiúkkal és már vissza is ment a kórházba.

Senkivel sem akartam beszélni. De nem tudtam sehová elbújni a többiek elől. A szobámba nem mehettem, mert még mindig Cherryvel osztoztunk rajta. A Dolgozóban pedig előbb-utóbb sírógörcsöt kaptam volna, mert ott mindenről apa jutott az eszembe. De akkor eszembe jutott az emeleten lévő használaton kívüli szoba... Csendben felmentem az emeletre és beosontam a szobába. Az ajtó mellet volt egy kis állólámpa, amit felkapcsoltam, hogy lássak is valamit, mivel már elégé besötétedett.

A falak fehérre voltak festve, a földön kartondobozok voltak mindenfelé. A szoba kb. akkora volt, mint az enyém. Az ajtóval szembeni falhoz volt állítva egy öreg kanapé. Azt még apa és anya vette a születésem előtt... Mikor átköltöztünk az új házba apunak nem volt szíve kidobni, így bekerült ebbe a helyiségbe.

Ki akartam üríteni az agyam. Meg akartam szabadulni minden bennem kavargó érzéstől. Leültem a kanapéra és magam elé húztam egy dobozt, elkezdtem benne turkálni.

Gyerekkori rajzok, régi játékok. Egy másikban kisruhák, cipők... és egy alaposan elrejtett fényképalbum... Kinyitottam és elkezdetem nézegetni... „Anya, apa és én... De ez már a múlt... Most már csak apa és én van... És lehet, hogy nem sokára... csak... csak... én leszek..." Elkezdtem zokogni. El sem tudom mondani mennyire féltem, hogy apát is elvesztem. Féltem, hogy egyedül maradok, hogy nem lesz senkim...

Kopogtattak az ajtón, de nem válaszoltak. Még egy párszor zörögtek, majd a kilincs lenyomódott, lassan, óvatosan kinyílt és belépett Gerard...

-         Szia. - Köszönt halkan, miközben a földet pásztázta. - Ne haragudj a zavarásért... - Rám nézett. - Úrég, te sírsz?! - Ott termett mellettem a kanapén és az arcom hosszú ujjai közé zárta.

-         Félek... - Suttogtam alig érthető, elcsukló hangon.

-         Én is... - Őszinte volt. Láttam a szemében, hogy tényleg fél... De nem azt a félelmet láttam amit én éreztem, valami egészen mást... Aggodalmat, szánalmat, emberséget és féltést... Valakit féltett. - Helena, nagyon féltelek , attól, hogy megint ilyen szörnyű dolgot kell átéled... - Még jobban elkezdtem sírni.

-         Csssssssss! - Nyugtatgatott. - Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. - Átkarolta a derekam és egy könnyed mozdulattal az ölébe húzott. Szorosan magamhoz öleltem, úgy kapaszkodtam a vállába, mint valami mentőövbe. Ő pedig egyre csak nyugtatgatott és simogatta a hátam. - Nem lesz semmi baj... nyugodj meg... - ezek voltak az utolsó szavak amikre emlékszem. Elaludtam Gerard ölében. Még hallottam, hogy valaki finoman kinyissa az ajtót és beszélget egy kicsit Gee-vel, de, hogy mit beszéltek azt már nem hallottam. Elmerültem az álombirodalom tökéletesen csendes birodalmába, ahol nem volt fájdalom és gyötrődés... sem boldogság és szeretet.

---

Oldal: Venom írása. Helena, 13. Fejezet (Fan Fiction)
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2024 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat