2.Történet: Nem elég az örök élet

 

1. Fejezet

   Már régen voltam otthon, ezért épp' ideje is volt visszalátogatnom Európába, Magyarországba. Ha jól emlékszem a 80-as évek elején jártam utoljára ott. Ne értsetek félre! Imádom a jelenlegi otthonomat is New York-ban, de még is mindkét születésem helye Sárváron van. Viszont 2 hét után már ott is untam magam ezért hazajöttem. Jelen pillanatban pedig a Central Parkban kutatok vacsi után. (Ja, hogy elfelejtettem volna említeni, hogy vámpír vagyok? Na, sebaj, majd most: VÁMPÍR vagyok!)

   Csend van. Úgy néz ki, hogy hajnali kettőkor csak a magamfajta - és természetes másmilyen - ragadozók járnak itt. De mintha valaki közeledne. Igen, most már biztos, hogy közeledik valaki, mert látom. Alig száz méterre van tőlem. Oda is „teleportálom" magam. Úgy néz ki, hogy ma jó lesz a vacsora. A kiszemeltem egy magas 18 körüli srác, biztos, hogy meg van 180 cm (Hogy' tudok én mindig ilyen létrákat kiszemelni?!) - de úgyis én vagyok az erősebb - zenét hallgat, szóval nem fogja észrevenni, ha a háta mögé osonok. Ezt viszont igazán sajnálom, mert ma igazán „játszani akartam volna a kajával"... De, ha mondjuk előröl támadnék?

   Ördögi mosollyal az arcomon odaugrottam a srác elé, aki először halálra rémült, aztán lassan kivette a fülhallgatót a füléből és felmérte a támadóját - bár még nem csináltam semmilyen csúnya dolgot - azaz engem.

   - Szia. Segíthetek valamit? - Kérdezte kicsit zavartan. Elképesztő, hogy egy ilyen kis gizdának, mennyire mély hangja van.

   - Igen, segíthetsz. Tudod, eléggé éhes vagyok, szóval - közelebb léptem - jól jönne, ha nem ellenkeznél nagyon, amikor belemélyeztem az agyaraim, a nyakad finom puha kis bőröcskéjébe. - Szegény fel sem fogta a dolgot, mikor én már mellette álltam ás a két karját hátracsavarva lefogtam.

   - M-mi vagy te? - Hallottam a szívverését, ahogy egyre csak gyorsul. Ez az! Lassan elkezd a szervezete adrenalint termelni és így finom édes lesz a vére! 

   - Én szivi? - A szemébe néztem - Egy rendkívül éhes vámpír! - Mondtam pszichopata mosollyal az arcomon. Ezek után minimum azt várja az ember vámpírja, hogy szegény srác elájul, szívrohamot kap vagy valami hasonló... Rosszabb esetben megpróbál szabadulni a szorításból, ami általában azzal végződik, hogy egy finom mozdulattal kitöröm a kis hadakozó nyakát, utána meg jó étvágyat... De most valami egészen más történt. A „kiskrapek" szívverése normalizálódott és a félelme is elszállt. - Most mi van?! Félni kéne nem lenyugodni! - Sziszegtem a fogaim között. Na, jó akkor állítsuk be a szemeimet is gonosz funkcióba... (A szem színe vörösre változott. A szembogaraim megnyúltak) Talán így már félni fog egy kicsit... De a kis hülye még mindig nem reszketett. Sőt! Elkezdett kíváncsian vizslatni... Na, erre már tényleg annyira megdöbbentem, hogy el is felejtettem gondolatolvasó képességem (mert az is van). Ha azt bevetem, talán megtudom, mire is gondol a „kis" hibbant... „Az a kislány tényleg vámpír? De király!"

   - Tudod, kit hívj kislánynak! És képzeld, valóban vámpír vagyok! - Hogy nyomatékosítsam a szavaim kinyitottam a szám, megvillantva agyaraim és „finoman" megharaptam a nyakát és elkezdtem szívni a vérét. Nem artériába haraptam, mert még nem szerettem volna megölni. Így nem, hogy nyugodt. - Most már elhiszed egyetlenem? - Kérdeztem tőle, mikor már lecuppantam a nyakáról. Vártam a választ, de nem kaptam meg. „ Tényleg vámpír! Ez baromi állat! Találkoztam egy valódi vámpírral!" Olvastam ki a fejéből. - Mond csak, te normális vagy?! Egy vadállat harapdálja a nyakad, szívja a véred - ami mellesleg nagyon jó - és te pedig bepörögsz attól, hogy „találkoztál" egy magamfajtával?! - Döbbenten nézett rám.

   - Honnan tudtad, hogy...?

   - Hogy mire gondolsz? - szakítottam félbe - Hát onnan, hogy tudok gondolatot olvasni. - Csend következet. Nem értem ezt a srácot. Nem retteg! De miért? A gondolatai is csak akörül forognak, hogy minél többet tudni akar tőlem, a vámpírokról. - Miért nem félsz? - Csúszott ki a számon.

   - Nem tudom... Talán azért, mert érzem, hogy nem fogsz bántani... - Ledöbbentem, még a kezei szorításán is engedtem. Ezek után tuti nem fogom bánta. Most már komolyan érdekel ez az őrült. - Abban ne legyél, olyan nagyon biztos szivi. Ha nem vetted volna észre az előbb már ettem is belőled. - Mondtam neki gonosz mosollyal az arcomon. Na, nehogy már azt higgye, biztonságban van az élete! - Hogy' hívnak? - Vetettem oda a kérdést.

   - Kiley Holl... Téged? - Bátor gyerek, azt már meg kell hagyni...

   - Rella... - Amint kimondtam a nevem, rájöttem, hogy hamarosan feljön a nap. - Na, drágám nekem nemsokára mennem kell...

   - Ne! Még várj egy kicsit! - Szakított félbe. - Kérlek, mesélj valamit a vámpírokról! Könyörgöm! Utána meg is ölhetsz! - Nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Szóval ennyire érdekli a fajtám.

   - Ne aggódj! Holnap, azaz ma este úgyis megkereslek! Jobban mondva nem kereslek... Ma 11-kor legyél ugyan itt! Ha nem foglak itt találni, azt te és a családod is nagyon meg fogja bánni! - Fenyegetőztem. És azzal el teleportáltam magam haza, a New York-i házamba, ahol két barátommal élek, Claire-rel és Moon-nal.

   „Csendesen" bevágtam magam mögött a bejárati ajtót és ledobtam magam a nappaliban lévő hosszú kanapéra. Hallottam, hogy az emeleten ajtók nyitódnak. Úgy látszik sikeresen felébresztettem a többieket... De ez most lényegtelen... Ez a Kiley vagy kicsoda elképesztő!!! Nem félt! Sőt! Bepörgött a tudattól, hogy vámpír vagyok! Ilyen nincs! Ez teljességgel lehetetlen...

-         Rella? - Jelent meg hirtelen a bal oldalamon Claire. - Mi történt? Nem találtál vacsorát? - Kérdezte aggodalommal teli szemekkel.

-         De találtam... És Képzeld, el is engedtem... - Közbe akart vágni, de nem engedtem. - Pff... Ilyet még nem csináltam vámpírságom 407 éve alatt. De az a kis hülye nem retteget, hanem élvezte a velem való találkozást! - Moon is megérkezett. - Ti már láttatok ilyet?! - Összenéztek és egyszerre mondták:

-         Nem.

Részletesen elmeséltem nekik a történteket és hogy ma este megint találkozunk. Ők persze nem igazán értették, hogy miért nem öltem meg Kiley-t. De nem is baj. Úgy is azt csinálok, amihez kedvem szottyan. Szóval, ha egy elmeháborodott emberrel akarok „beszélgetni", akkor azt is fogom csinálni!

   A nap szép lassan felkelt, így elmentünk mind a hárman aludni. Bementem a szobámba és ledobtam magam a francia baldachinos ágyamra és elaludtam.

2. Fejezet

   9 órára pedig már ki pihentem magam. Elkezdtem készülődni az esti „randira". Vicces, mert tanán még életemben sem készülődtem ennyit, ha egy fiúval volt találkám, bár az is igaz, hogy a 17. században nem is nézték volna jó szemmel az ilyen dolgokat. Azt hiszem akkor a családom még előbb megpróbált volna megszabadulni tőlem...

   Feltúrtam a ruhásszekrényemet valamiféle normális ruhaneműért, amiben vámpírnak nézek ki, mégis barátságosabb jelenség vagyok, mint általában. Végül egy fekete műbőr naci mellet döntöttem, amihez a kedvenc szakadt fekete „pólómat" és a piros tornacipőmet húztam fel. Mikor felöltöztem, odaálltam a tükör elé és elégedetten elmosolyodtam. Pontosan olyanra sikerültem, amilyenre akartam! Már csak a smink hiányzott. Nem akartam túlzásba vinni a dolgokat, ezért csak a szemem húztam ki fekete szemceruzával. Ránéztem a szobámban lévő órára. „22:58. Ideje lesz indulni." Gondoltam.

   A Central Parkba teleportáltam mag és leültem egy közeli padra. „Fenébe... Már 2 napja nem ettem... Ez így nagyon nem lesz jó... De most már nem megyek el vadászni, majd legfeljebb megint belekóstolok abba a srácba. Miket beszélek! Biztos, hogy megint belekóstolok!" Lépteket hallottam a hátam mögül. Megfordultam és megpillantottam a közeledő Kiley-t. „Akkor kezdődhet a szórakozás!" Felálltam és lassan, komótosan odasétáltam hozzá.

   - Látom félted az életed. - üdvözöltem „barátságosan" utalva a fenyegetésemre.

   - Nem féltem. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok... - Vágott vissza, amire én egy picékét bepöccentem és elkaptam a karjait.

   - Valóban? - Kérdeztem gúnyos hanglejtéssel és belemélyeztettem a fogaim puha nyakába. Miközben szívtam a vérét elkezdtem figyelni a szívverését. Normális volt. - Ugyan mond már el, hogy miért nem félsz?! - Kérdeztem tőle, mikor abbahagytam a táplálkozást.

   - Ha én azt tudnám... - Megint sikerült ledöbbentenie. Ez kész elmebaj! Ilyen nem létezik! Esküszöm, hogy még nem találkoztam ekkora idiótával!

Elengedtem az egyik kezét, a másikba kapaszkodva pedig odarángattam egy padhoz. Leültem. Kiley-t pedig magammal rántottam. „Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen is lehet egy vámpír, de hogyan kérdezzek? Basszus egy nap alatt KÉTSZER megharapott! KÉTSZER! Nem vagyok félős vagy valami ilyesmi, de azelőtt nem szeretném feldobni a homokfutót, mielőtt nem tudtam meg róluk pár dolgot!" Hát ez tényleg hibbant!

-         De ha már ennyire érdekel a fajtám, hát legyen... Mesélek neked pár dolgot a fajtámról. Persze nem ingyen! - Elkerekedett szemekkel nézett rám.

-         Jaj, már mondtam, hogy tudok gondolatot olvasni! - „Képzeld, emlékszem rá!" - És most te képzeld, hogy bármikor kinyírhatlak! - Háborogtam.

-         Mivel kell fizetnem a válaszaidért? - Kérdezte rövid hallgatás után.

-         Tudod szivi, már két napja nem ettem túl sokat... - „Mire jó ez a becézgetés? Komolyan, most már csak azt várom, hogy mikor hív tündérbogárkának vagy valami hasonlónak... Pff..." Ezen gondolatokat hallva támadt egy remek ötletem. - És mivel neked rendkívül finom a véred tündérbogárkám, - szegény srác majdnem leesett a padról döbbenetében, aminek hatására hangos nevetésben törtem ki. - Bocs, ezt muszáj volt... - Mondtam nevetéstől elcsukló hangon. Miután egy kicsit lenyugodtam folytattam az elkezdett mondatot. - Szóval, minden egyes válaszomért te szépen idenyújtod a csuklód vagy más testrészed, ahol főartéria található. Én pedig iszom belőled egy picit. - Rosszallóan nézett rám.

-         Rendben, de...

-         Nem kértem a beleegyezésed, hanem tényként közöltem a dolgokat. - Vágtam a szavába, aminek hatására fintorgott egyet.

-         Lehet egy kérésem? - Nézett rám komolyan.

-         Persze tündércica, csak nem biztos, hogy teljesítem. - Úgy imádom szekálni!

-         Inkább két dolgot szeretnék kérni...

-         Ne essünk túlzásba! Egyet beszéltünk meg! - Szigorúnak kell lennem... Mégis én vagyok a főnök, vagy mi!

-         Akkor nagyon szépen meg szeretnélek kérni, hogy ne olvass a gondolataimban.

-          Ezt talán teljesíthetem... Mi lett volna a második kívánságod?

-         Nem lényeges... - Suttogta. „Azt akartam kérni, hogy ne becézgess!" Olvastam ki a fejéből. Jó, megígértem, hogy abbahagyom... De most hagytam volna annyiban a dolgot?

-         Mit szeretnél először kérdezni? - Szólaltam meg rövid hallgatás után.

-         Hát... Ööö... Nem is tudom... - Miközben ezt mondta végig a fogaimat nézte. Sőt! Talán amióta ott ültünk a padon azóta azokat vizslatta. Elnevettem magam.

-         Igen, igaziak.

-         Megígérted, hogy nem olvasol a gondolataimban!

-         Nem is olvastam! - Kiabáltam vissza és vártam egy kicsit, hogy lenyugodjak, aztán megragadtam a jobb mutatóujját.

-         Mit csinálsz?!

-         Megmutatom az agyaraim valódiságát... - Morogtam és odanyomtam az ujját egyik agyaramhoz, hogy kiserkenjen belőle a vér. Nem akartam inni belőle, de ha már ott volt a számnál kihasználtam a alkalmat és megkóstoltam egy icipicit... Mikor végeztem elengedtem a csuklóját.

-         Egészségedre... - Mondta gúnyosan Kiley miközben megvizsgálta szemével ujját.

Az idő fél egy körül járhatott. Egy lélek sem volt a parkban rajtunk kívül. Hűvös szellő söpört végig a területen, minek hatására Kiley megremegett. „Tényleg! Ő ember! És ebből kifolyólag a teste érez hideget, meleget meg minden mást is. Talán valami zárt helyre kéne húzódnunk, mert még a végén megfázik... Várjunk csak! Miket beszélek én?! Aggódok egy hitvány kis emberi lény miatt?! Nem, Rella, ez nem te vagy... Hová lett a gonosz énem?" - Kiley, - először szólítottam a nevén, amin látszólag ő is meglepődött - nem akarsz még hazamenni?

-         Dehogy! Még nem is kérdeztem semmit!

-         De elég hideg van... Bár nekem nem árt, de te akkor is ember vagy... Menny haza! - Szóltam rá. Annyira döbbent arcot vágott, hogy nem tudtam megállni, hogy ne kukkantsak bele a gondolataiba. „Ő... most komolyan... félt engem?" - Nem mintha féltenélek... - Tettem hozzá az előző mondatomhoz. - Messze laksz? Vigyelek haza?

-         Nem és ne is vigyél haza, maximum akkor, ha ott is maradsz és mesélsz még nekem a vámpírokról! - Hűha... Ennyire megszállott lenne?

-         Rendben szivi, megbeszéltük. - Közelebb csúsztam hozzá a padon és belekapaszkodtam a karjaiba. - Akkor most nagyon erősen gondolj a lakásra vagy házra ahol élsz. - Becsukta a szemét és láttam rajta, hogy koncentrál. Benéztem a gondolataiba és az ott látott helyre teleportáltam magunkat.

Egy halványzöld szobába érkeztünk és mivel túl nagy lendülettel jöttem nem igazán sikerült lelassítanom a sebességem, ezért hatalmas puffanással értünk földet. Én gyorsan felpattantam, mivel ez a „kis" ütés meg sem kottyant, de Kiley... Kiley fájlalta körülbelül mindenét. Mit is mondhatnék? Megesett rajta a szívem (ha egyáltalán még van olyanom) és felvakartam a padlóról. Segítettem neki felvánszorogni az ágyra miközben jóízűen nevettem rajta.

   - Foglalj helyet valahol. - Mondta, mikor már olyan állapotba került, hogy megbírjon szólalni.

Leültem az ágy egyik sarkára Kiley-lal szemben.

-         Szóval te itt laksz? - Kérdeztem.

-         Ja, az öcsémmel meg az idióta barátjával. - Ezután nem mondott semmit. Így volt időm körbenézni a szobában.

Az ágy a szoba közepén feküdt, így elég nagy területet foglalt el az egyébként kicsi szobában. Az egyik ablak előtt állt egy kicsi íróasztal a hozzá tartozó székkel. Az ajtó melletti fal mentén pedig egy pici szekrény húzódott.

-         Ezt, hogy' csináltad? - Ezzel sikerült félbeszakítania a nézelődésem.

-         Mire gondolsz tündérbogár? - Már csak azért is becézgettem!

-         A teleportálásra.

-         Hát, ami azt illeti, ez nem éppenséggel teleportálás. De ha nem gond, akkor most nem magyarázom el azt, hogy hogyan tudok 100 km-t megtenni a másodperc töredéke alatt... - Elképedve nézett rám, aztán már fel i tette a következő kérdést.

-         Honnan származol? Mikor és hogyan lettél vámpír? - Már vártam ezt a kérdést. Azt hittem előbb felfogja tenni.

-         Mennyire vagy jó történelemből?

-         Többek között azt hallgatok az egyetemen. - Egyetem? Rosszul tippeltem meg az életkorát?

-         1592-ben születtem Sárváron, Magyarországon. - Az évszám hallatán leesett az álla. - A szüleim harmadik lányaként. Apám és anyám Nádasdy Ferenc gróf jobbágyosa volt. 15 éves voltam, amikor a Gróf és felesége szolgálatába kerültem. Tudod ki volt Nádasdy gróf felesége?

-         Báthory Erzsébet, ha jól tudom.

-         Igen. Ismertebb nevén az ecsedi Rém. És tudod, hogy miért hívták így? - Nem engedtem, hogy válaszoljon. - Azért, mert több száz fiatal lányt megölt és megitta vérét vagy megfürdött benne... Csupán csak azért, mert azt gondolta megszépíti a szűz lányok vére. - Mindkettőnket elfogott a borzongás. Elkapott a hányinger, így nem bírtam folytatni a történetet. Ezt valószínűleg Kiley is észrevette.

-         Ha nem szeretnéd folytatni, akkor...

-         De akarom. - Nagy levegőt vettem és ismét elkezdtem mesélni. - A gróf halála előtt nem sokkal kezdte Erzsébet a mészárlást. Én is az áldozatai között voltam... A vérem egy részét megitta a másik részében pedig megfürdött... Mind ez a 16 születésnapom után 2 héttel történt...

-         Szóval ő változtatott át?

-         Nem. Egy lovászlegény, akire a hullám elintézését bízták. - Műmosolyt erőltettem az arcomra, és keserűen kacarásztam egy-kettőt. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz erről beszélnem...

-         Sajnálom.

-         Ugyan mit tündércicám? Inkább tedd fel a következő kérdést!

-         Nincs bűntudatod az áldozataid miatt?

-         Az első 30 évben volt, de aztán rájöttem, hogy rengeteg ember hal meg értelmetlenül. Akiket én elfogyasztok, legalább céllal távoznak. - Erre grimaszolt egyet, amin elnevettem magam.

-         A foghagymával, szentelt vízzel és a feszületekkel mi a helyzet?

-         Nem ártanak. Mind a három hatástalan a vámpírokkal szemben.

-         A nap sem árt?

-         De az igen. Bár attól függ mennyire erősek a napsugarak. Délben például szénné égnék. De a hajnali és alkonyati órákban csak égési sérüléseim lennének.

-         És azok nehezen gyógyulnak be?

-         Egyáltalán nem. Pár másodperc alatt eltűnnek.

-         Vannak vámpírvadászok? Tudod, Penge meg az ilyenek?

-         Pár évtizedenként akad pár öngyilkosjelölt, aki elkezd üldözni minket, de általában nem húzzák túl sokáig...

Kinéztem az ablakon és láttam, hogy egyre világosabb lesz.

-         Hát szívem, nemsokára mennem kell...

-         Várj! - Vágott közbe. - Maradj még.

-         Nem birok. Lassan felkel a nap.

-         Rendben... - Sóhajtott. - Holnap is találkozunk? - Nocsak, nocsak.

-         Hát jó... - Érzem, hogy kezd visszatérni a régi gonosz énem. - De holnap ne a parkban találkozzunk. - Kérdőn nézett rám. - Holnap rögtön sötétedés után érted jövök és elviszlek egy jó kis helyre. - Megint kérdőn nézett. - Egy affajta kocsma szerűségbe, ami vámpírok részére van fenntartva. - Kiley szeme felcsillant. S találkozásunk óta először, most tűnt fel, hogy fekete szeme van. - És holnap én fogok kérdezni!

-         De...

-         Nincs de!

-         De én még szerettem volna pár dolgot kérdezni... - Rövid ideig feszülten néztünk egymás szemébe aztán megadásként felsóhajtottam. - Mi előtt mennék, add ide egy picit a csuklód! - Odanyújtotta a kezét én pedig kíméletlenül beléharaptam és mohón elkezdtem szívni a vérét. Annyira mohón, hogy az állam csurom vér lett.

A szobán kívülről neszezést hallottam és hirtelen belépett egy alacsony fekete hajú srác. Amikor rájött, hogy mit is csinálok Kiley-lal, elkezdett kiabálni.

     - D-d-d-denny!!! Gy-gy-gyorsaan!!! - De én már nem vártam meg, hogy a Denny nevezetű egyén „gyorsan" idejöjjön.

     - Szia szivi! - suttogtam Kiley-nak és eltűntem a pirkadatban.  

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Venom írása. Vámpírmesék, 2. Történet (1.,2., Fejezet) Csak erős idegzetűeknek ajánlott!!!
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2025 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat