I. fejezet: A meglepetés

  Március 3.-a, délután. Az idő kellemes, az utcák zsúfoltak-New Yorkban nem csoda-, ahogy szokott is lenni. De én szeretem ezt a mozgó zsúfolt várost.

  A nevem Elisabeth Seymour, de általában csak Lisa. Nem vagyok egy népszerű lány, de nem is akarok az lenni. Nekem ez így megfelel. Átlagos vagyok, és ennek örülök, hiszen így könnyen be tudok illeszkedni. A hajam hosszú és fekete, 168 centiméter magas vagyok –amivel meg vagyok elégedve- és 16 éves. Sokan depressziósnak tartanak, mert gyakran (szinte mindig) feketébe járok, és hát olyan zenét hallgatok amilyet nem sokan. Egy barátnőm van, Christina akivel elsős korom óta barátnők vagyunk, de nem érzem, hogy ő lenne a legjobb. Nem barátkozok úgy különösebben, de nem érzem, hogy létfontosságú lenne. De én így vagyok elégedett magammal! Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, hisz senki nem az.

  New York, az én városom. Tökéletesen el tudok vegyülni és akármikor el tudok menni egy olyan helyre ahol nem zavarhat senki. Bár kicsit hiányzik belőle a zöld. Nem tudom, mit csinálnék, ha elköltöznénk, valószínű, hogy tényleg depressziós lennék.

- Hé, Lisa! Min gondolkodsz megint? -  Christina. Hát igen, ő az én barátnőm. Egy igazi pláza cica. – Most akkor holnap mit fogunk csinálni? Beülünk egy filmre vagy vásárolgatunk?

- Csináljuk azt, amit te akarsz, Christina!- Ezzel a mondattal egyenesen elátkoztam magam…

- Hmm… Akkor elmegyünk vásárolgatni és utána meg megnézünk egy filmet. melyik legyen az?

- Nekem ez is mindegy dönts te. - Úgyis le fogom mondani, de ezt már csak magamba mondtam.

  Apa orvos egy kórházban a környéken. Anya pedig egy vendéglőt vezet szintén a környéken. Szinte mindig dolgoznak, így sokat vagyok egyedül. Meglepő, de én szeretek egyedül lenni. Furcsa dolgokat szeretek, amit mások el szoktak kerülni amint tehetik.

Mikor hazaértem mind a ketten otthon voltak.

- Sziasztok! Nem gondoltam volna, hogy mind a ketten itthon vagytok. –A vége már máshogy csengett, mint ahogy akartam. Kicsit szomorúan.

- Már az is baj, ha itthon vagyunk és egy kis időt együtt töltünk a lányunkkal? – kicsit gúnyosan vagy nem is tudom, hogy mondta apa.

- Nem, nem baj csak furcsa. Nem szoktatok úgy ok nélkül itthon lenni mind a ketten. De ennek csak örülök! –Megpróbáltam kicsit lelkesnek hangzani, és úgy láttam sikerült is. – Az a baj, hogy nekem házit kell írnom. Még csak most jöttem haza az iskolából, de ahogy végzek már is jövök le!

  Hát igen, délután fél négy. Csak én nem fogok végezni, vagy ha végzek csak egy fél órát leszek együtt velük. Nem tettek semmit, de én mégsem vagyok odáig értük, akár menyire is a szüleim. Valamiben sántikálnak. Sosem szoktak így itthon lenni, hogy szinte már vártak.

- Mégis mikor mondjuk meg neki, John? Nem várhatunk!

- De látod, hogy mennyire szereti New Yorkot! Nem vihetjük el bárhova a véleménye nélkül!

- Én nem szeretem ezt a várost! Egyenesen kiráz a hideg tőle! – „nem vihetjük el a véleménye nélkül”? Ez nagyon rossz jel. Még nem voltam bent a szobámban, mert a hallottak után egyszerűen ledöbbentem. El akarnak költözni? Hát ezért voltak itthon mind a ketten.

  Nem hagyok nekik alkalmat, hogy elmondják és akkor nem fogunk elkötözni. Az nem lehet! Nem tehetik meg! Hisz még csak most kezdtem a gimnáziumot, most illeszkedtem be. Új hely, új iskola, és még rosszabb új emberek! Nem, nem fogom hagyni, ha kell, egyedül fogok itt lakni, de nem fogok elmenni.

Beléptem a szobámba és egyenesen az ágyra feküdtem. Csak az a mondat maradt meg bennem: Nem vihetjük el a véleménye nélkül! Ez így igaz, nem vihetnek el. Nem érdekel, lemegyek, és megmondom nekik a véleményem!

- Lisa, létszíves gyere ide. –Mikor odaértem anyámnak már könnyes volt a szeme. - Beszélnünk kell…- Igen eljött az én időm-gondoltam, de nem voltam már biztos, hogy mit akarok.

- El kell, hogy költözzünk. – kezdte anyám – Tudom, hogy nem szeretnél, de muszáj.

- És ezt higgyem, amit is el? Hallottam az előbb mondtatok - apám és anyám összenéztek-, és nem fogok elköltözni akár menyire is akarjátok!

- Ezt nem neked kell eldöntened, Lisa!

- Dehogy is nem! Mindig ti mondjátok meg, hogy mit csináljak! Ebből elég!- mire kimondtam már ömlöttek a könnyeim. Felrohantam a szobámba és bezártam az ajtót.

  Még hogy nem nekem kell eldöntenem… Nem fogok elköltözni! Nem erőltethetik rám! De ők mégis csak a szüleim. Majd amikor elköltöztünk meg fogom keseríteni az egészet!

---

Oldal: Sana írása. 1. Fejezet
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2024 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat