3.Fejezet

   Reggel telefoncsörgés vert fel édes álmaimból.

-         Szia! De jó, hogy már felkeltél! Átszaladhatok hozzátok egy kicsit? – Hadart a telefonba Cherry.

-         Persze, de miért vagy ennyire izgatott?

-         Az meglepii! – nyávogta a telefonba aztán letette.

Még egy kicsit fáradt voltam, ezért elgondolkoztam a visszaalvás lehetőségén, de amikor megláttam, hogy már 10:30 is elmúlt, úgy döntöttem, hogy még is ideje lenne felkelni. Kimásztam az ágyból és elkezdtem valamiféle ruha után kutatni a szekrényemben. Felhúztam a kedvenc fekete farmerem, amin eléggé meglátszik, hogy agyon van használva, az egyik szárán a térdemnél,  a másikon pedig a combomnál van egy igen jelentős méretű szakadás. És felhúztam egy ciklámen rövid ujjút, aminek az elején fekete betűkkel ez áll: Choose happiness.  Soha az életben nem hordtam ezt a pólót, csak itthon.

   Levánszorogtam a lépcsón és a konyha felé vettem az irányt, ahonnan finom illatok szálingóztak és víg nevetés és beszélgetés hangjai szűrődtek.

   Beérve a lélegzetem is elállt. Nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem játszik-e velem ördögi játszmát, vagy tényleg a valóság árul szemeim elé. A konyhában apát láttam köténnyel a dereka körül, miközben valamit aprított. A gáztűzhelynél Frankie flambírozott, Mikey az asztalnál ült és a főtt tojásról szedegette le a héját.

-         Így jó? – Kérdezte Ray-t.

-         Igen, csak nagyon lassan haladsz. Segítek. – Úgy tett, ahogy mondta.

Bob búvárszemüvegben hagymát szeletelt. Gerard pedig azt csinálta amiben a legjobb… Szóval tartott mindenkit.

   Először tényleg nem hittem a szemeimnek, ezért pislogtam párat és megdörzsöltem őket kezeimmel. Aztán rá kellet jönnöm, hogy nincs baj a látásommal.

-         Jó reggelt! Jól aludtál kicsim? – Ezután még öt „jó reggelt” hallatszott, apa pedig mosolyogva nézett rám.

-         Nektek is jó reggelt. Mi ez a nagy sürgés-forgás?

-         Kelly-ék átjönnek ebédre. – Akkor meg minek a francnak kellett Cherrynek reggel telefonon zaklatnia?!

-         Miért jönnek?

-         Csak egy kicsit beszélgetni.

Még egy kicsit néztem őket elkerekedett szemekkel, aztán elkezdtem én is segédkezni. Először Bobbal szeleteltem hagymát (búvárszemüveg nélkül), majd megcsodáltam Frank főzési tudományát, végül átragadt rám Gee hiper szájmenése, így már ketten szórakoztattuk a többieket.

-         Tegnap este – megrázta tagadólag a fejét bocs, ma hajnalban jól bealudtál. – A mondat végén széles mosoly jelent meg Gerard arcán. Nem igazán értem, hogy ezt most miért hozta fel.

-         Ja… Köszi, hogy bevittél a szobámba. – Egy kézlegyintéssel jelezte, hogy nincs mit köszönnöm. Frank valószínűleg meghallotta, hogy miről beszélünk, mert apumhoz váratlan kérdést intézett.

-         Hey, Brian. Tudtad, hogy Hel-nek mi vagyunk a kedvenc bandája? – Apa félbehagyta azt a mozdulatsort, amit éppen végzett. Én pedig igyekeztem láthatatlanná válni, nem túl sok sikerrel.

-         Helena – hatásszünetet tart – te most komolyan My Chemical Romance-t hallgatsz? – Kérdezte leplezetlen meglepődöttséggel.

-         Igen. Remélem nem gond… - Válaszoltam. Kiváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből a beszélgetésből.

-         D-Dehogy, csak nem gondoltam volna, hogy rockkot hallgatsz… - Ó, még heavy metalt is!

 Kínos csend következett. Nem értem apát. Nem tudom, hogy  miért kell ezen így kiakadni… Hisz a rock a véremben van! Ő is rockot játszott, még zenélt. Sőt! Anyát egy Iron Maiden koncerten ismerte meg. Szóval a mostani kis idegösszeomlása nem jogos… Mondjuk, ha megint bepróbálkoztam volna a szájpirszing kikunyerálásával, akkor jogos lenne. De így nem az!

   A bejárati ajtó felől neszezés hallatszott, majd csöngettek.

   - Majd én kinyitom… - Mormogtam az orrom alatt és elindultam ajtót nyitni.

 

-         Sziasztok! – az arcomra erőtettem egy műmosolyt – Gyertek be! – invitáltam be Cherry-éket.

-         Milyen finom illatok terjengnek itt. – Szagolt a levegőbe Kelly néni, miután megölelt és megpuszilt.

-         Igen. – Helyeselte és bevezettem őket a nappaliba, jól kikerülve a csatatérré alakult konyhát.

-         Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok! – Jött apa még köténnyel a derekán. – Már minden kész van, csak meg kell teríteni. Helena segítenél?

-         Persze.

Kimentünk a konyhába és meglepetésemre a délelőtti „háború” nyomai nem látszottak sehol. Gyorsan megterítettünk és apa szólt a többieknek, hogy jöhetnek enni. Jó hangulatban fogyasztottuk az ebédet. Kelly néni vidáman csevegett, apu pedig hallgatta. A fiúk is néha csatlakoztak a beszélgetőkhöz. Én pedig megpróbálta kiszedni Cherry-ből a reggeli hívás okát. De azt mondta, hogy inkább majd akkor, ha más nem hallja. Ez a kép, ahogy így együtt ettünk, egészen, olyan, mintha egy család lennénk…

 

   Ebéd után Cherryt felrángattam magammal a szobámba, hogy végre kiderítsem, hogy mi volt reggel olyan nagyon fontos, hogy felhívjon „hajnali” fél tizenegykor.

-         Na, most már elmondod, hogy mit akartál? – Faggattam kíváncsian, de nem válaszolt, hanem teljes nyugalommal az ágyam szélére ült. Kérlek, - nyafogtam valódi fájdalommal az arcomon – ne húzd az idegeim! – Erre csak elmosolyodott és megeredt a nyelve.

-         Találd ki, hogy mi lesz mához pontosan két hét múlva!

-         A születésnapod. – Vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Amellett a My Chem fellép a Roseland Ballroom-ban. – Akkor úgy néz ki, hogy sikerült tegnap apának leszervezni a koncertet. – És már megbeszéltem anyával, hogy elmehetek. Te pedig jössz velem önként és dalolva. – Itt levegőt is elfelejtettem venni. Engem akar magával vinni több ezer ember közé a szociál fóbiámmal?! – Ne is próbálj ellenkezni! – Szólt rám. – Tudom, legalább is sejtem, hogy mennyire odavagy Gee-ért… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert vadmacskaként rávetettem magam és két kézzel befogtam a száját.  

-         Te teljesen meg vagy húzatva?! –Sziszegtem. – Itt bárki meghallhatja! –Aztán rájöttem, hogy egy kicsit túlreagáltam a dolgot, így szép óvatosan lemásztam a hasáról és elengedtem a száját. – Bocsi, talán egy kicsit túlzásba estem… Csak… - Kínos cseng következett.

-         Semmi  gond, már megszoktam a túlzásaid. – Mosolyogta. – De most gondolj csak bele; Nem lenne jó koncert közben látni őket?

-         De… Jó lenne… - suttogtam leszegett fejjel – Csak nem tudom, hogyan fogom rávenni apát, hogy elengedjen.

-         Emiatt egy percet se aggódj! –nevet – Anyum majd mindent elintéz. Menjünk is le és nézzük meg hogy’ áll a rábeszéléssel! – Megragadta a karom és kirángatott a szobámból az emeleti nappali felé. Kelly és apu ott beszélgetett. Mi csendben meglapultunk és hallgattuk a beszélgetést.

 

-         Ugyan Brian, már nem kisgyerekek! Helena akkor is fel fog nőni, ha akadályozod!

 

-         Nem erről van szó. Nem akarom akadályozni semmiben, csak jól tudom, hogy milyen egy, ilyen koncert… De legyen… Talán igazad van, hogy már nem kisgyerek. Helena is mehet, de van egy feltételem!

 

-         Mi?

 

-         Az, hogy vagy te vagy én elviszi őket és értük is megy.

 

-         Rendben, ezt én is így gondoltam.

 

-         Akkor anya Hel ott alhat nálunk koncert után? – Bújt elő Cherry rejtekünkről, a szülők meglepetésére.

 

-         I-igen kincsem, ha Brian beleegyezik. – Kelly néni kérdőn nézett apumra.

 

-         Ott aludhat.

 

-         Okay, akkor már csak egy valamire szeretném megkérni az itt jelenlévőket; - Cherry arca komollyá vált. – Senki ne szóljon a srácoknak, hogy megyünk. Majd, ha meglátnak minket autógramm osztásnál, lesz csodálkozás!

 

***Két hét múlva, a koncert előtt hat órával***

   Cherry-éknél voltam és buzgón készülődtünk a koncertre. Tegnap délután még a plázába is hajlandó voltam elmenni, hogy vegyünk pár új ruhát. Cherry természetesen be volt zsongva és butikról butikra rángatott maga után és felpróbált vagy 200 ruhát, pólót és nadrágot. Az egyik dögösebb volt, mint a másik. Én pedig csak nézelődtem, míg rá nem akadtam egy gyönyörű piros fekete ruhára. Kicsit hasonlított a MCR Helena című számának videó klipjében láthatóra (Igaz , milyen ironikus a sorstól?), bár egy kicsit rövidebb és vannak pántjai. Tudom, hogy valami kényelmeset kéne vennem, de hát most mit csináljak? Először nem is akartam megvenni, de végül Cherry megfűzött. Vettem hozzá, egy szép fekete mintás harisnyát és egy lapos talpú balettcipőt, amin volt egy picike pánt, hogy mégis valami odafogja a lábamhoz.

   Cherry is vett magán egy  irtó dögös, mély vörös ruhát. Amikor az anyukája meglátta, majdnem infarktust kapott. Majd szép lassan megszokta a látványát és, már nem is találta „annyira” kirívónak.

   Cherry kivasalta a hajam, hogy biztos minden hullám és göndör tincs eltűnjön. Aztán kihúzta a szemem fekete tussal, aztán szempillaspirál és végül, de nem utolsó sorban vadítóan vörös rúzs… Elég érdekesen nézhettem ki a fekete hajammal és hófehér bőrömmel (Nem tudom hogy tudtam ezeket örökölni a szüleimtől, de sikerült.). Aztán felhúztam a ruhám és készen is álltam a koncertre. 

   Kelly néni elvitt minket a koncertre.  Cerry-vel már nagyon vártuk a kezdést. 8:10-kor beengedtek minket az épületbe és mi az első sorig tolakodtuk magunkat, bár nem sokat kellet tolakodni, mert alapból az ötödik sorban álltunk.

               Pontosan 9:00- kor elkezdődött a koncert. A fények kihunytak, és a közönség                   

           meghallotta az I’m not okay (I Promise) kezdő akkordjait. Mindenki hangos 

           sikításban tört ki (mi is). A fények ismét kigyúltak.

               „Well, if you wanted honesty

               That’s all you had to say…” - Kezdet énekelni Gerard. Élőben még sexysebb a    

          hangja…

             A szám végén pedig elkezdett beszélni:

             - Mi a My Chemical Romance vagyunk és remélem kib*szott jól fogtok ma este  

               szórakozni.

 

A második szám a Give Em Hell kid volt, utána a Ghost of You következett. Amire a körülöttem lévő összes lány hangos, örömteli sikításban tört ki.

Még elhangzott egy csomó szám (Helena, Vampires will never hurt you, Hang ’Em High, Skylines and Turnstiles, és még sok remek szám között nagy örömömre a Thank you for the Venom és a You Know What They do to Guys Like us in Prison is).

   A fények kihunytak, véget ért az előadás. A közönség elkezdett kifelé szivárogni. És az épület előtt megálltak egy „páran”, hátha sikerül találkozniuk a banda valamely tagjával. Mi is így tettünk (kb. mintha nem látnánk őket eleget… de hát ez mégis más).

   A kint várakozó tömeg közepén álltunk. Én nézegettem az embereket és hirtelen észrevettem az egyik osztálytársam, Mandy Christensen-t, a megtestesült gonoszt festett szőke hajjal, szilikon-szerű mellekkel. Szavakkal ne tudom kifejezni, hogy milyen ember is valójában… De talán hogyha azt mondom, hogy hozzá képest Lucifer ártatlan újszülöttnek számít, az mindent elmond róla. Szóval ott állt Mandy a tömeg elején, szűk, feszülős műbőr ruciban, és izgatottan nézelődött jobbra-balra. Ő is azon rajongók táborát erősíti, akik a bandatagokat szeretik, nem pedig a zenét.

   Háromnegyed óra múlva megjelentek a fiúk és elkezdtek autógrammot osztogatni és fotózkodni a rajongókkal. Már majdnem mi következtünk, csak Mandy és pár barátnője volt előttünk.

-         Milyen névre írjam szépségem? – Kérdezte Gee Mandyt.

-         Mandyyyy! – Nyávogta büszkén. Ez a kis figyelmesség Gerardtól, hogy szépségemnek szólította, hatalmasat növelt a megtestesült Gonosz, már alapból is hatalmas egóján.

Aztán csináltak pár ölelkezős képet és nagy nehezen minket is oda engedtek a fiúkhoz. Már nagyon vártam ezt a pillanatot, de akkor úgy éreztem, hogy értelmét vesztette az egész. Nem akartam még nagyon magamnak sem bevallani, de a ruha, a smink és a frizura mind azért volt, hogy tetszek Gee-nek… Tudom, hogy milyen elképesztően naiv kis ötlet volt… És tényleg szépnek is éreztem magam a Mendy-s történésig. De ahogy végignéztem ezt a kis jelenetet, rá kellet jönnöm, hogy Gerardot rengeteg gyönyörű nő veszi körül és nem hiszem, hogy pont én – egy kis 15 éves stréber liba – kellene neki… Rá kellet jönnöm, hogy le kell mondanom a remény azon apró szilánkjáról, ami még elhitette velem, hogy lehet nála esélyem…

-         Meglepetés! – Mondta Cherry amint végre sorba kerültünk. Ezzel sikerült kiszakítania a gondolataimból

-         Hát ti? – Kérdezte Bob meglepett mosollyal az arcán.

-         Eljöttünk megnézni titeket.

Én egész idő alatt meg sem bírtam szólalni. Csináltunk pár képet és kértünk autógrammot is, de valahogy még élvezni is elfelejtettem az egészet. Csak az járt a fejemben, hogy elkell felejtenem… el kell felejtem Gerardot.

   Kelly néni értünk jött és haza vitt minket. Szó szerint bezuhantunk az ágyba, úgy ahogy voltunk. Másnap délután ébredtünk fel. Estefelé haza mentem.

*** 1 hét múlva ***

   A koncert óta alig beszéltem Gerardal. Megpróbáltam elkerülni minden, olyan helyzetet amikor kettesben maradhattunk volna, ha pedig nem sikerült akkor még nagyon rá sem mertem nézni. Ő is észrevette, hogy kerülöm, többször megpróbált beszélni velem, de mindig kitaláltam valamit, hogy most ezért vagy azért nem érek rá. De aztán minden erőfeszítésem kudarcba fulladt Péntek délután…

   Egyedül ültem a szobámban és rajzolgattam. A fülemben hangosan bömbölt a zene, így teljesen és tökéletesen sikerült kizárni a külvilágot. Hirtelen, olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Hátra fordultam és majdnem szívrohamot kaptam. Gee Way ott állt mögöttem és nézte, hogy mit rajzolok.

-         Tudod, erre felé szokás kopogni! – Mondtam felháborodottan.

-         Tudod, erre felé szokás válaszolni a kopogásra. – Rövid csend következett. – Tök szépen rajzolsz.

-         Hát…Ööö… Köszi… - Megint kínos csend uralta a szobát.

-         Helena… - Nagyot sóhajt. – Miért kerülsz? Talán megbántottalak valamivel? – Szomorú szemeivel az enyémeket kereste.

-         Nem, de hogy én… én nem kerüllek… - hazudtam.

-         Kérlek, mond meg az igazat! Miért hazudsz nekem?! – Ha így fojtatja, tényleg elmondom neki… - Kérlek…

-         Ne m0ond, hogy nem tudod! – Fakadtam ki. – Ne játszd itt nekem a hülyét…! – Már a könnyem is folyt.

-         Miről beszélsz? – Értetlenkedett.

-         Arról hogy szeretlek, te idióta!!! – suttogtam, miközben a szemébe néztem. Amint kimondtam ezeket a szavakat rögtön a szám elé kaptam a kezem. Gerard felém nyújtotta a jobb kezét és meg akarta fogni a vállam, de nem hagytam neki, távolabb húzódtam tőle.

    Aztán hirtelen felugrottam az ágyról és kiszaladtam a szobámból, majd le a lépcsőn. Szegény Ray-t majdnem fel is löktem. Kirohantam a házból és valamelyik irányba elkezdtem rohanni. Már nem érdekelt semmi. Az eső eleredt és már sötétedni is elkezdett. Alig láttam valamit, a kisírt szemeim miatt. A lábaim is alig vittek. Át akartam sétálni az út másik oldalára, de már körül sem néztem, mivel egy autó sem volt a közelben. Az úttest közepén összerogytam, a lábaim nem bírták tovább. Körbe néztem, hogy legalább be tudjam azonosítani a helyet, ahol vagyok. Amint jobbra fordultam egy éles fénysugár mindent elvakított. Egy tompa, de erős ütést éreztem, aztán minden elsötétedett…  

   Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Könnyedén felkeltem az ágyról és lassan elkezdtem körbe fordulni. Amikor megfordultam, hogy megnézzem mi is van a hátam mögött teljesen földbe gyökerezett a lábam. Megláttam magamat, csövekre kötve, csurom vizesen. Az arcomat és a karjaimat sebek borították. Néhol még alvadt vért is láttam a testemen…      

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Venom írésa. Helena, 3. Fejezet (Fan Fiction)
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2026 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat