---

7.Fejezet

   Nem tudom, hogy meddig nézhettük kézen fogva a csillagokat. Lágy, hűvös szellő járta át a kis kertet. Mindkettőnket kirázott a hideg.

-         Be kellene menni. Nem gondolod? – Törte meg a csendet Gerard.

-         De, lehet. – Kiszabadítottam a kezem Gee ujjai közül - bár majd megszakadt a szívem – és felültem a pléden, majd kis segítséggel feltápászkodtam.

Gerard vállába kapaszkodva bebicegni a házba. Bevánszorogtunk a nappaliba és leültünk a kanapéra. A sérült  lábam felpolcoltam és kényelmesen elhelyezkedtem. Gee törökülésben ült velem szemben.

-         Nagyon fáj a lábad? – Kérdezte, miközben a nagylábujjam hegyétől a csípőmig végigmustrálta a sérült lábam.

-         Csak a csípőmnél, meg a bokámnál fáj nagyon. A kettő közt elviselhető. – Elmosolyodtam magam. Miért kell ilyen figyelmesnek lennie? – Amúgy, hogyhogy kimentél a kertbe?

-         Elmentünk egy kicsit bulizni. És amint látod én már hazajöttem. – Elkezdtem fészkelődni. – Amikor hazaértem el akartam szívni egy cigit és ezért mentem ki a kertbe.

-         Értem… - Még mindig fészkelődtem, mert a lábamat nem tudtam kényelmesen elhelyezni a kanapén. – Szerintem én felmegyek aludni. – Mondtam, mikor már feladtam a küzdelmet. – Jó éjszakát! – Elkezdtem feltápászkodni, de Gerard ott termett mellettem és segített felállni.

-         Segítek felmenni a lépcsőn. – Nem válaszoltam semmit, csak hagytam, ahogy a kezem a nyakába akassza és így a terhelés alól felmentse a jobb lábam.

A szobám ajtajánál leakasztottam a karom a nyakából és elköszöntem. Bent lefeküdtem az ágyamra és mielőtt elaludhattam volna, furcsa érzés fogott el. Én magam sem tudom megmondani, hogy is volt az pontosan. Úgy éreztem, mintha az a gyenge kötél, amely összeköt Gerardot és engem, már nem is kötél. Inkább csak egy gyenge kis cérnaszál, ami bármelyik pillanatban elpattanhat. És ha elpattan, akkor mindennek vége. És ha ez megtörténik, kár volt küzdeni az életemért. Mert, ha ez a cérnaszál elszakad még annak a gyenge és törékeny barátságnak is vége lesz, ami eddig volt köztünk. Teljes testemben és lelkemben éreztem, hogy ez a pillanat nemsokára bekövetkezik.

Sírva fakadtam, a könnyeim utat törtek maguknak a szemeimből és patakot alkottak az arcomon. Kezeimmel befogtam a szám, hogy legalább a nyöszörgést tompítsam, mivel féltem, hogy felkeltem a mellettem nyugvó Cherryt. „Helena nyugodj le!” Mondogattam magamban. „Nem lesz semmi baj! Csak bebeszéled magadnak! Ne legyél már ilyen paranoiás!” Hitegettem magam, hogy minden rendben van, csak megint eltúlzok valamilyen kis apróságot. Másfél óra múlva már el is hittem, amit mondogattam magamban, így eltudtam aludni.

Reggel úgy fél tizenegy körül ébredhettem fel. Cherry már nem feküdt mellettem, ezért kimásztam az ágyból és a szekrényemig bicegtem, ahol elkezdtem kutatni valamiféle könnyen felvehető ruhanemű iránt. Nem igazán voltak ilyen ruháim, de végül sikerült megállapodnom egy régi farmernél, amiből kifogytam, - mivel az elmúlt egy két év alatt amióta is merem a My Chemical Romance-t, kb. 8 kilót fogytam akaratom ellenére, amit én sem érek, hogyan csináltam – és egy sötétkék hosszúujj pólót, mivel elég hűvös volt reggel a házban, annak ellenére, hogy már beköszöntött a tavasz. Mikor felöltöztem, belenéztem a tükörbe. Sohasem voltam elégedett a külsőmmel, de amit azon a reggelen láttam, ledöbbentett. A szemeim kisírva és beesve éktelenkedtek az arcomon, alattük pedig nem táskák, hanem bevásárló kocsik voltak. A bőröm sápadt volt, szinte áttetsző. A csuklóimnál még jobban látszottak az erek, mint szoktak. A bő farmerbe kétszer belefértem volna, a póló pedig csak még jobban kihangsúlyozta hófehér bőröm. Ezt mind összesítve úgy néztem ki, mint bulimiás, depressziós, sánta tinédzser.

Lebattyogtam a lépcsőn és közben megpróbáltam nem foglalkozni a kinézetemmel. Nem vagyok egoista vagy beképzelt. Legalább is úgy gondolom… Csak egyszerűen átlagos akartam lenni, mint a többi lány. Nem akartam kilógni a sorból, de valahogy mindig is sikerült.

A dolgozó szoba felől apa hangját hallottam.

   - Na, mit szoltok hozzá? Elvállaljátok? – Kérdezte izgatottan – gondolom – a fiúkat.

   - Hát… Brian tudod, jó lenne, ha még átrághatnánk a témát egy kicsit… Ne érts félre! Kib*szott jó lenne ez a turné! És ezt szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, - hadarta Ray – de ezt akkor is még át kéne beszélnünk. Igaz?

   - Igaz. – Helyeselt szinkronban Bob.

  - Biztos, hogy növelné a banda népszerűségét. – Tette, hozzá Frank Ray szavaihoz.

   - Te mit szólsz hozzá bátyó? – Kérdezte Mikey Geet.

   - Én gondolkodás nélkül igent mondanék rá… - Szinte hallani lehetett a feszültséget, ami abban a pillanatban keletkezett a kicsiny szobában. – De igazatok van, Tényleg át kell beszélnünk a dolgot.

   - Rendben srácok. – Sóhajtotta fel apa. – Egyezzünk meg abban, hogy holnap délre eldöntitek a dolgot…

A lépcső alján állva hallgattam végig a beszélgetést, majd (végre) elindultam a tényleges célom felé: a nappaliba, de mielőtt leülhettem volna az egyik fotelbe, meghallottam Frankie hangját.

   - Nocsak, nocsak. Ki ébredt fel? – odalépett mellém – Jó reggelt! - mosolygott rám.

   - Neked is! – Megpróbáltam, nem a szokásos morcos hangon beszélni. – Mi ez a nagy jó kedv? – érdeklődtem tőle.

   - Semmi különös… De szerintem, majd úgy is megtudod holnap. – Ráhagytam. – Amúgy, hogy érzed magad kicsi lány? – „Kicsi lány”? Na, még így sem szólított.

   - Köszi a kérdést… Egész jól. – Bejöttek a többiek is.

  - Apu, hol van Cherry? – Kérdeztem.

 - Hazament, mert telefonált Kelly, hogy ma meglátogatják őket a nagyszülei.

 - Értem. – Leültem a kanapéba.

 - Kérsz valamit reggelire? Vagy már az ebédet adjam? – Érdeklődött apa, csipetnyi gúnnyal a hangjában.

 - Nem kérek semmit. Köszi, nem vagyok éhes. – Apa megcsóválta a fejét, de nem kezdte el erőltetni az evést, mert már megtanulta a 15 év alatt, hogy azzal nem ér el semmit nálam.

Felkapcsoltam a TV-t és délután 4-ig ott ragadtam előtte. Aztán rájöttem, hogy nem kéne egész nap ott rohadnom, ezért kitaláltam, hogy visszavánszorgok a szobámba és folytatom azt a rajzomat, amit még a baleset előtt kezdtem el „alkotni”. Fent előtúrtam a vázlatfüzetem és a ceruzáim társaságában az ágyamra dobtam, majd melléjük hasaltam és elkezdtem rajzolni.

Egy óra sem telhetett el, mikor kopogtatást halottam az ajtómon.

-         Búj be. – Mondtam, kissé emelt hangnemben, hogy biztos meghallja a kint álló illető.

-         Szia. – köszönt rám Gee, aminek hatására összerezzentem.

-         Szia. – Ami közben ezt kimondtam, ő odaült a lábaim mellé és elkezdte nézni a rajzom, aminek hatására erős Déjà vu érzésem támadt. Ha jól tudom, a legutóbbi, ilyen „beszélgetésünkből” – ami kiabálássá fajult az én jó voltamból – nem sült ki semmi jó…

-         Szépen rajzolsz. – Mondta ismét.

-         Hát… Öhm… Köszi… - Dadogtam ugyan úgy.

-         Majd egyszer megmutathatnád a többi rajzod is. – Nem válaszoltam, csak mereven bámultam rá. Megpróbáltam kitalálni, hogy mit akar, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Ő is mereven bámult engem, majd kis idő múlva megszólalt.

-         Ma reggel kapott a banda egy ajánlatott, hogy legyen a Green Day elő zenekara az American Idiot lemezbemutató turnén… És valószínűleg elvállaljuk… - Nem értettem, hogy ezt most miért közli velem, de aztán rájöttem, hogy most jötte el az a bizonyos pillanat… És lehet, ő is érzi…

-         Ez… Remek… Gratulálok… - Mondtam elfojtott hangon. Sírás kerülgetett.

Gerard nem válaszolt, csak ült és még mindig mereven nézett engem, - néha a tekintetünk találkozott, de valamelyikünk szinte mindig azonnal elfordította a fejét -, aztán egyszer csak felállt és, se szó se beszéd, egyedül hagyott a szobámban. Amint becsukta az ajtót éreztem, hogy elszakad az a bizonyos cérnaszál. Sőt mi több! Hallottam is! Halottam, ahogy a cérna szakadásával egy időben a szívem atombomba robbanás hangossággal milliárdnyi üvegszilánk-szerű darabokra törik szét és valahol a végtelenben, hangos csörömpöléssel ér földet.  

A nap hátralévő részében az ágyam gubbaszkodtam és töprengtem a jövőről. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de aztán gyorsan el is hessegettem, mert eszembe jutott, az, amit apának ígértem szellemként: „Soha többé nem csinálok, semmilyen hülyeséget!”. Meg persze arra is rájöttem, hogy teljesen értelmetlen, lenne egy ilyen „kis” dolog miatt véget vetni az életemnek… És be kellet látnom, hogy nem is tudnám (és nem is akarom!) ezt tenni.

9 körül apa hozott fel nekem egy kis kekszet, amit valószínűleg desszertnek szánt az ebéd vagy a vacsora után, de az „anyai ösztön” (ami az elmúlt 12 évben kialakult nála), biztos megsúgta neki, hogy amúgy sem ennék most normális kaját. Ezért bepróbálkozott az édességgel. És hát mit mondhatnék? Be is vált. Miközben eszegettem apa megpróbált faggatni, de nem jutott túl sokra velem… Minden kérdésére vagy azt mondtam, hogy fáradt vagyok, vagy azt, hogy a lábam fáj. Végül, miután „jóllaktam” adott a homlokomra egy puszit, „jó éjszakát” kívánt és egyedül hagyott a szobámban.

Elfáradtam, ezért gyorsan elmentem tusolni és ágyba bújtam. Amint párnát ért a fejem rögtön el is aludt (nem tudom, hogy minek a számlájára lehetett volna írni, ezt az elképesztő fáradságot).

Másnap megint dél táján keltem. Felhúztam a z előző napi ruhám és lementem a földszintre. Apáék a konyhában voltak. Apu épp’ egy pezsgősüveg dugójával bíbelődött, a többiek pedig figyelték.

-         Á Hel, jó, hogy jössz! – Mondta Mikey boldogan. – Nem fogod elhinni, hogy mi történt! – Sejtettem, hogy mit akar mondani, de elmosolyodtam és tettetett meglepődöttséggel megkérdeztem:

-         Mi történt?

-         A Green Day elő zenekara leszünk! – Jelentette ki boldogan, aminek hatására a többiek elmosolyodtak.

-         Ez remek! Gratulálok!

-         Köszi. – Mondták, szinte teljesen egyszerre.

-         És… Meddig fog tartani a turné? – Érdeklődtem, leplezetlen aggodalommal a hangomban.

-         Kb. 1 év. – Mondta Frankie. – Csak, nem fogunk hiányozni? – Nevette.

-         Áááá neeem. – Mondtam ironikusan.

-         Ne aggódj! Sietünk vissza! – Próbált „vidítani” Bob.

Apu nagy nehezen sikerült kibontania a pezsgőt, így bírtak koccintani. Én nem ihattam, mert fájdalomcsillapítókat szedtem a lábamra, de nem is akartam inni… Én nem ünnepeltem semmit…

***4 nap múlva***

Már csak pár óra választott el attól, hogy ne lássam Gerardot 1 évig, ezért megint a szobámban depiztem, mint ahogy az elmúlt pár napban. A vekkerem velem szemben ált az ágyon, én pedig figyeltem, ahogy egyre kevesebb idő van vissza az indulásig.

„Már csak fél óra…” Gondoltam. Hirtelen kopogtatás hallatszott.

-         Gyere be… - Motyogtam az orrom alatt éppen csak hallhatóan.

Gee jött be a szobámba és egy szó nélkül odaült elém, miközben félretúrta a vekkert. Szinte időm sem volt reagálni, mielőtt… mielőtt megölelt. De az a helyzet, hogy nem is igazán akartam reagálni…

   - Vigyázz magadra, amíg nem vagyok itthon! Jó? – Suttogta a fülembe. Nem akartam megszólalni, ezért finoman bólintottam egyet. Ezután olyan dolog történt, amit még én sem nagyon akartam elhinni. Gerard finoman eltolt magától, a szemembe nézett, majd egy gyengéd puszit lehelt az arcomra. „Azt mondják, mikor valaki egy teljességgel lehetetlen dologgal kerül szembe, még azelőtt, hogy az agya bármilyen érzelmi reakciót mutathatna, egyszerűen lefagy.” Pont ez történt velem is… Lefagytam… Amikor feleszméltem, Gee már elindult az ajtó felé, és én csak ültem az ágyon tehetetlenül. Nem volt bátorságom utána szólni…

Nem kísértem ki őket a reptérre, rosszullétre hivatkozva… De talán így is kellet történnie. Gerard azzal a puszival elbúcsúzott tőlem… Talán örökre…

 

 

 

Oldal: Venom írása. Helena, 7. Fejezet (Fan Fiction)
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2024 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat