11. Fejezet

A lábaimat felhúztam a mellkasomhoz a bal kezemmel pedig a Gerardtól kapott nyakláncon függő kis medált szorongattam. „Ilyen nem létezik! Helena ébredj fel!” Mondogattam magamban, de a jobb vállam minden egyes mozdulatnál megsajdult, ebből tudtam, hogy ébren vagyok. Óvatosan lehúztam a pólóm nyakát a vállamra, hogy megbírjam nézni, hogy milyen állapotban is van. A látvány megrémisztett. Emma tenyerének teljes körvonala meglátszott, sőt még a körmei is felsértették a bőröm. És ezt mind a puszta kezével csinálta! Teljesen ki voltam bukva, de nem akartam, hogy bárki is észrevegye. A vállam látta után eldöntöttem, hogy nem is szólok senkinek, mert még a végén megöl ez a pszichopata.

Megpróbáltam megcsinálni a házim, de nem tudtam koncentrálni. Folyamatosan Emma szavai jártak a fejemben. „Ha azt hiszed, hogy elveheted tőlem Gerardot akkor nagyon tévedsz!” „Ne tedd itt nekem a hülyét! Látom, hogy’ nézel rá!” – „Mert ő hogy’ nézett rá?! Ha nem lettem volna ott biztos, hogy még jobban rámászik!” Ettől a gondolattól hányingerem támadt. Egyszerűen felkeveredett a gyomrom attól a gondolattól, hogy esetleg ha ők összejönnek, akkor… akkor… Gee le fog feküdni azzal az állattal.

 Nem is kellet több ahhoz, hogy az ebédem elkezdjen felfelé vándorolni. Kirohantam a fürdőszobába és… hát… viszont láttam, amit megettem… Miután egy kicsit jobban lettem és felbírtam állni a WC csésze mellől megmostam az arcomat egy kicsit és visszatántorogtam a szobámba. Cherry az ágyon hasalt és épp’ matek leckét írt, amikor benyitottam.

-         Úrég! Helena rosszul vagy? – Ugrott fel és rögtön mellettem termett.

-         Éppen most hánytam… De biztos nincs semmi komoly bajom…

-         Te jó ég! – Megfogta a homlokomat. – Tűz forró vagy! Feküdj le most azonnal! – Rámutatott az ágyra. – Én meg szólok gyorsan anyáéknak.

Nem igazán volt erőm ellenkezni vagy veszekedni ezért szót fogadtam. Pár percen belül beértek a szobába apuék. Kellyből rögtön előtört az orvos és elkezdett vizsgálgatni. Belenézett a torkomba, megtapogatta a nyakam, hogy megtudja be vannak-e dagadva a nyirokcsomóim, majd megállapította, hogy megfáztam…

-         Rendben, akkor holnap nem mész suliba. Itthon maradok veled. Jó? – Kérdezte apu.

-         Jaj, ne aggódj miattam, megleszek egyedül is.

-         De… - Sóhajtott egy nagyot. – Csak egy szavadba kerül és tudod, hogy nem megyek be dolgozni.

-         Nem kell, de azért köszi. – „Jónak ígérkezik az elkövetkezendő pár nap…”

Elvánszorogtam megfürödni, majd alvás előtt megmértem a lázam. „38.6… Ügyes vagy Hel, ilyen lázas is már nagyon régen voltál…” Bevettem azt a gyógyszert, amit Kelly készített ki nekem az éjjeliszekrényre. Cherry aznap este máshol aludt, nehogy befertőzzem.

Azon az estén alig bírtam elaludni, nem tudom, hogy a betegség vagy a magány miatt. „Vicces, hogy az ember pár hónap alatt úgy megtudja szokni egy társa jelenlétét, hogy amikor egyedül marad, majd’ bele tudna halni a magányba, még akkor is, ha csak pár szoba választja el őket egymástól.”

Másnap fél kilenckor ébredtem. A fejem és a vállam nagyon fájt. Lassan levetettem a pizsamám ügyelve, hogy minél kevesebbszer érjek a fájó pontokhoz. Amikor megláttam azt a vállamat, amit Emma megszorongatott majdnem elájultam. Az egész véraláfutásos volt. Úgy nézett ki, mintha összevertek volna. Mondjuk majdnem az történt…

Felhúztam egy kényelmes melegítőt és kifeküdtem a nappaliban lévő kanapéra. Nem kapcsoltam TV-t, mert nem tudtam, hogy otthon e vannak a fiúk. Nem akartam senkit zavarni a TV „bömböltetésével”.

Túl nagy csend volt a házban, ezért nem csoda, hogy álomba szenderültem és fel sem ébredtem egészen délig. Amikor is a földszintről zene szűrődött fel. Nagy nehezen feltápászkodtam és elbattyogtam a lépcső felé, majd leültem valahol középtájon egy lépcsőfokra és onnan hallgattam tovább a fülbemászó dallamot.

-         Na, mit szóltok? – Kérdezte, mikor elhallgatott a gitár. – Szerintem egész jó lett.

-         Szerintem is. Biztos, hogy még fel tudjuk használni. – Helyeselt Gee.

-         Nekem is bejött. – Mondta Bob. – Mikey, Frank, nektek hogy’ tetszett?

-         Nagyon király! – Lelkesedett Frankie.

-         Nekem is tetszett.

Felálltam addigi helyemről és lassan a fiúk felé vettem az irányt, akik apa dolgozójában ügyködtek. Megálltam az ajtóban és köszöntem:

-         Sziasztok! – Felém fordultak.

-         Szia! Felébresztettünk? – Érdeklődött Bob.

-         Nem, dehogy, már fenn voltam, csak pihentem. – Tartottam egy kis szünetet és Ray felé fordultam. – Meg szabad kérdeznem, hogy milyen szám volt az, amit az előbb játszottál? – Elmosolyodott.

-         Tegnap este írtam és valószínűleg majd beépítjük az egyik új számba. Tetszett?

-         Aham.

-         Egyébként hogy’ vagy? – Kérdezte Gerard és közelebb lépett hozzám, az egyik kezét kicsit megmozdított, mintha hozzám akart volna érni, de aztán meggondolta magát.

-         Köszi, megvagyok. Szerintem már holnap megyek is suliba. – „Azzal legalább eltudom terelni a gondolataimat Emmáról…”

Még egy kicsit faggattam őket az új albumról, de nem sok mindent árultak el róla. Azt mondták, hogy még maguk tudják pontosan, hogy milyen lesz. Visszavánszorogtam az emeletre és a szobámba mentem, ahol előkerestem a vázlatfüzetem. Úgy éreztem, hogy az elmúlt pár nap alatt éppen elég érzelem gyűlt fel bennem, hogy valami „maradandót” alkossak. A kedvenc rotring ceruzámat az ujjaim közé zártam és gondolkodás nélkül húztam egymás után a vonalakat. Amint készen lettek a körvonalak előtúrtam a tolltartómból a fekete, a fehér és az ezüstszínű színeseim. Általában nem szoktam színes rajzokat készíteni, de valamiért úgy éreztem, hogy ennek különlegesnek kell lennie. Színt adtam az egész „alkotásomnak” és aláírtam a lap jobb alsó sarkát és akkor megláttam, hogy mit is rajzoltam; egy hosszú, fekete hajú angyalt, akinek az egész alakja ragyogott és a két kezét gyengéden, kecsesen előre nyújtotta… Anya… Anyát rajzoltam le angyalként… Eszembe jutott mikor megölelte a lelkem, rám mosolygott és azt mondta szeret… Aztán visszaküldött a élők közé.

-         Megmentetted az életemet… - Suttogtam alig hallhatóan. Kinéztem az ablakon és az égre pillantottam, majd egy fájdalmas, de őszinte mosoly ült ki az arcomra. – Köszönöm… - Kopogtatásra lettem figyelmes. 

-         Búj be! – Mondtam fojtott hangon. Kimondottan örültem, hogy nem kell egyedül lennem. Nem akartam még emiatt is szomorkodni.

-         Szia. Nem zavarok? – Dugta be a fejét az ajtón Mikey.

-         Nem, dehogy! – Bejött és felült mellém az ágyra törökülésben.

-         Hogy vagy? – Kérdezte, miközben a bal mutatóujjával feltolta az orráról a szemüveget.

-         Megvagyok… - A rajzom gyorsan becsúsztattam az egyik párna alá.

-         És… khm… Még mindig bánkódsz az Emmás ügy miatt?

-         Erről nem szeretnék beszélni… Bocsi… - Nem szólt semmit, csak felém nyújtotta a jobb kezét és meg fogta a sérült vállam bíztatásként, aminek hatására „kicsit” hangosan feljajdultam.

-         M-mi történt? Én csináltál valamit? – Kérdezte aggodalmas hangon.

-         Nem… vagyis igen…Pff… - Értetlenül nézett rám. – Ami azt illeti történt egy kisebb baleset… és őőőőőő… kicsit megütöttem a vállam és most fáj egy picit… - Utálok hazudni… Főleg az ilyen jóindulatú embereknek. – Még tényleg nem gondolkodtatok azon, hogy mi legyen az új album témája? – Tereltem a témát kis idő után.

-         Nem igazán – elmosolyodott – még csak azt tudjuk, hogy most valami igazán nagyot és maradandót szeretnénk csinálni… Erről jut eszembe; tudod kivel fogunk dolgozni? – Kérdezte izgatottan.

-         Na kivel?

-         Rob Cavallo-val!

-         Na hülyülj! Ez most komoly?

-         Igen!

-         Ez baromi jó! A zeneipar egyik legnagyobbjával fogtok dolgozni! – Mind a ketten tele voltunk lelkesedéssel.

-         Khm, bocsi a zavarásért, csak gondoltam szólok, hogy lelépek egy vagy két órára. – Mondta Gerard az ajtóban állva. Látszott rajta, hogy fojtogatja a röhögés.

-         O-oké, de hová mész? – Kérdezte Mike a bátyját. Aminek hatására Gee kicsit zavart arcot vágott.

-         Hát… ő… Emma felhívott, hogy nincs-e kedvem találkozni vele valahol. És… szóval… értitek… - Ohh ne… csak ezt ne…

-         Okay, köszi, hogy szóltál. Szia! – Kiabált utána mert Gerard egy fél pillanat alatt eltűnt.

Úgy éreztem, mintha a kis világom – melyet oly nagy erőfeszítéssel hoztam létre - ismét összedűlt volna. Ami, ha belegondolunk akkor lehetetlen, mivel az Emmával való találkozás óta romokban állt.

-         Ne aggódj! Szerintem ez Gee részéről csak barátság. Tudod, amikor 16 éves volt és teljesen odavolt azért a szemértért akkor nem kaphatta meg, mert hát… hogy is mondjam… nem éppen tartozott a menők közé és egy kicsit duci is volt…

-         Tudom, láttam róla pár képet, amikor ott voltunk nálatok. – Vágtam közbe. – De nekem úgy is tetszett… - Mikey közelebb ült hozzám és átkarolt vigyázva a vállamra.

-         Helena te egyszer ebbe a mérhetetlen szeretetbe fogsz belebetegedni.

-         Tudom…

*** Június 2-a, szombat reggel hajnali 5 óra ***

A földszinti nappali kanapéján feküdtem egy vékony takaróba nyakig beburkolódzva. Nem aludtam egész este mert… mert azt vártam, hogy Gee hazaérjen… Egy szerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy hol lehet. Jobban mondva el tudtam, de nem akartam. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy esetleg…

Halk neszezés szűrődött be kintről. Odaosontam a bejárati ajtóhoz és megálltam a villanykapcsoló mellett. A kulcs megfordult a kulcslyukban, majd óvatosan kinyitódott az ajtó és „lábujjhegyen” belépett rajta Gerard és épp’ indult volna a szobájába, mikor felkapcsoltam a lámpát.

-         Hova-hova? – Szóltam halkan utána. Nem akartam felébreszteni a többieket.

-         Basszus… - Szuszogta ijedten. – A frászt hoztad rám!

-         Te is rám! – Kérdőn nézett. – Egész este nem aludtam, annyira aggódtam érted! – Halk kacaj hagyta el az ajkait.

-         Nem kell engem félteni. Nagy fiú vagyok már, a cipőmet is egyedül kötöm be…

-         Attól még féltelek! – Szakítottam félbe. Tudom, hogy nem volt jogom mérgesnek lenni, de hát… - Egyébként is hol a jó francba voltál?! – „Basszus! Ehhez végképp nincs közöm, se jogom…”

-         Nyugi! Biztonságban voltam! – Nevette. Abszolút nem vett komolyan. –Ha ennyire érdekel, akkor elmondom - bár nincs hozzá túl sok közöd, már bocs – Emmánál voltam. – Aztán mosolyogva távozott a szobájába.  

---

Oldal: Venom írása. Helena, 11. Fejezet (Fan Fiction)
Amatőr Írok Honlapja! - © 2008 - 2024 - amatorirok.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat